Sziasztok!:)
Úristen, de rég volt rész! Szörnyen sajnálom..tényleg! A miértje elég hosszú történet..szóval hagyjuk:)
A lényeg, hogy nagyjából most úgyhogy minden rendben:)
A részt sikerült végre megírnom. Hurráááá!
Nem lett oltári jó, sőt még jónak sem mondanám, de legalább kész van. Hogy őszinte legyek rengeteget szenvedtem vele..az ezredik átírás után már nem számoltam..egyszerűen sehogy sem volt jó, de most már muszáj felraknom.
Egy kicsit talán elkapkodott is? Nem tudom, hogy de annak tűnik..:/
Ne haragudjatok! a következőket jobbra próbálom!
Egyébként lehet, hogy még elég sok helyen kusza, de majd idővel minden kiderül;)
A komizóknak pedig millió hálám! (ez értelmes így?:D) ,de tényleg..nem tudom elégszer megköszönni!!!
Úgy örültem, imádlak titeket!♥
Azért remélem, nem pártoltatok el és tetszik is valamennyire. A következő rész most tőletek függ! Remélem most is kapok pár visszajelzést:)
Jó olvasást!♥
Ahhoz képest hogy az éjszaka folyamán csupán csak három órát aludtam, teljesen kipihent voltam. Legalábbis annak éreztem magam.
Arie még aludt,- hogyne aludt volna, hisz még csak hat óra volt- én kifejezetten nem szeretek sokat aludni, túl sok időt elvesz..
Így tehát kikászálódtam az ágyból és berongyoltam a fürdőbe.
Az öcsém, Louis ajtaja nyitva volt (közös a fürdőszobánk) egy rántással behúztam, majd ledobáltam magamról a ruhákat.
Direkt nem siettem el a dolgokat, egy bő óra alatt sikerült mindent elvégeznem.
Vörös hajamat oldalra fontam. Felkentem egy kis alapozót, majd szempillaspirált. Nem akartam túlzásokba esni, mára úgy sem terveztem semmit.
Fürdőajtómat nyitva hagyva – nehogy befülledjen- léptem be a szobába.
Arie a laptopom előtt feküdt és gépelt valamit.
- Reggelt! -vetettem oda komoran.
Szekrényemhez léptem és előhalásztam egy fehérnemű szettet, egy bő rövid ujjú pólót hozzá pedig egy egyszerű csőnadrágot választottam. Felkapkodtam magamra. Majd még egy utolsó pillantást vetettem tükörképemre.
Borzalmasan néztem ki, az alapozó ellenére sem tűntek el a sötét karikák szemem alól.
Fáradtan felsóhajtottam.
- Mi jót ügyködsz? - hasaltam el én is az ágyon. Gyorsan lecsukta az ablakot. Meglepődve néztem rá. – Hát öhm … izé..
Egy rántással elvettem a gépet és megnyitottam az ablakot. Talán nem kellett volna. Twitter volt megnyitva, méghozzá Justinnal az élen. Gyomrom azonnal görcsbe rándult.
- Sajnálom, ezt nem itt kellett volna elintéznem. Keze már nyúlt a gép felé, de lefogtam. – Ne hülyéskedj már!
Megütközve nézett rám. – Mit néztél rajta olyan nagyon?- kérdeztem tök lazán. Nyugodt akartam maradni, elvégre nincs min kiborulnom.
Arie egy pillanatig értetlenül bambult rám, majd megrázta a fejét és visszahúzta a gépet. – Igazából épp kiigazodni próbálok Justinon. – Milyen furán hangzott a neve most így Arie szájából. – Miért? – kérdeztem értetlenül. Tekintetemet én is a gépre szegeztem.
- Pontosan 15 perce tweetelt.
- És?
- És egyetlen egy szót! Nem tett semmilyen utalást vagy valami…nézd! – rázta a fejét csalódottan, majd a gépre bökött.
Tényleg csak egy szó volt: Ma…!
Felröhögtem. – Gondolom nem fog minden egyes részletet kiírni a napjáról.
- Ennek semmi értelme. – Igaza volt, tényleg nincs sok értelme..minek ilyet kiírni?
- Egyébként a máról jut eszembe..Jenna hívott míg fürödtél..
- Ilyen korán? Hisz még csak nyolc óra lesz.
- Tudom, de tudod milyen..nem bír magával.
Ez igaz..a csaj tényleg nem normális, ennek ellenére imádom. – Na és most milyen lényeges dolgot akart? A polgármestert látogatjuk vagy szemetet szedünk az árokban?
Arie felnevetett. – Egyik sem. Képzeld ma verseny van!
Homlokomat ráncolva néztem rá. – Ma? De hát hogyhogy most szól? Egyáltalán hol?
- Hát azt én sem tudom..a suliban megint kialakítják a tornatermet olyan futópályásra,olyan jó nem? Azt úgy szeretem!- bólogatott vidáman.
Nem tudom mit lehet azon úgy szeretni, de hát oké. A suli tornaterme elég nívós. Elképesztően nagy és körülötte végig lelátó húzódik, ráadásul mindig a versenyekhez alakítják a pályát. – Egyébként nem nagyszabású,de mégis szerinte ott kell lennünk. És képzeld, olyan jót röhögtem. Martin bá telefonjáról hívott, gőzöm sincs, hogy harcolta ki megint, hogy felhívhasson, de megint végig vitatkoztak.
Martin bá az edzőnk. Arie meg én tagjai vagyunk az iskolai atlétika csapatnak. Hat éve már versenyszerűen űzzük. Ami pedig Jennat illeti az osztálytársunk és mondjuk úgy a barátnőnk.. Ő mondjuk bizton állítja, hogy semmi ilyesmiről nincs szó: „Csak segíteni próbálok, azt akarom hogy jó híre legyen ennek az iskolának, a tovább tanulásban ez kedvezni fog nekünk, ehhez pedig kiváló eredményekre van szükségünk..!” Ezért tehát a fejébe vette, hogy ő lesz a menedzserünk. Az osztályban mindent ő intéz. Jenna elég... hiperaktív 17 éves. Igaz, a sportban nem jeleskedik valami túl jól, viszont minden másban tökéletes. A szó szoros értelmében. Kemény csaj.
- Értem- vigyorogtam. – Mikor kell ott lennünk?
- 10.30 és basszus… most csak hosszútáv lesz.
Arie a legkevésbé futni szeretett, persze ez nem azt jelenti, hogy nem jó.. sőt! –Mennyi?
- 2km.
- Nem olyan sok az.. Ryant már hívtad?
Elpirulva hajtotta le fejét és kislányosan bólogatott. Mosolyogva fölálltam és feltéptem a szobaajtót.
*10.35
- Menten elhányom magam, úgy izgulok! – csapkodott idegesen Jenna.
- Hisz nem is te versenyzel. - Rázta értetlenül a fejét Arie. – De tudod mekkora rajtam a nyomás? – üvöltött a képünkbe.
Mosolyogva néztem el mögötte mikor arcomról hirtelen lefagyott a mosoly. – Arie…- susogtam.
- Mi az? – ugrált mellém vigyorogva. – Jól látom.. hogy.. izé?
- Te jószágos szent albínó! – visította. Egy pillanatra összezavarodva néztem rá, már megint honnan szedte ezt a szófordulatot?
Aztán.. aztán megálltak. Ryan, Justin
- Sziasztok! – fékezett le előttünk. Arie szájára egy gyors puszit nyomott, majd felém fordult.
- Tudja, hogy te vagy az. – nézett rám jelentőségteljesen.
Lehunytam szemeimet. Ettől féltem. Hisz várható volt.. így már semmi esélyem. Most mégis mit kéne csinálnom, annyi év után? Hogy kéne viselkednem vele? Mit mondjak neki? Hogy viszonyuljak hozzá?
Annyi kérdés kavargott bennem és pont most, pont a verseny előtt.. egyáltalán miért van itt?
Kinyitottam szemeimet és rá néztem. Ott állt a korlátnak dőlve zsebre dugott kézzel.
Igaz, hogy napszemüveg és kapucni volt rajta, de még így is felismertem.
Nehézkesen bólintottam. Majd elindultam felé. Nem tehettem mást, túl akartam esni ezen, minél hamarabb.
Szinte éreztem ahogy többiek tekintete lyukat váj hátamba, közben Jenna hangját hallottam, amint sipítozva követeli, hogy „Valaki magyarázza meg mi a fészkes fene folyik itt!”
- Szia! – álltam meg előtte, minden erőmmel azon voltam, hogy hangom ne remegjen meg. Rám emelte tekintetét, majd egy kis hamiskás mosoly jelent meg szája szegletében.
Megremegtem. Jaj ne!
- Levennéd? – céloztam a szemüvegére. Nagyon zavart, hogy nem látom szemeit. És ezt nagyon is jól tudta.
Megrázta fejét. Aztán.. aztán olyasmi történt amire egyáltalán nem számítottam. Felém hajolt és egy puszit nyomott az arcomra. Szája épp hogy csak érintette bőrömet, mégis olyan volt mintha áram rázott volna meg.
Majd ledermedve néztem amint megfordul és elindul a lelátó felé. Kétségbeesetten fordultam Arie-ék felé. Épp elkaptam ahogy Ryan még súg neki valamit, aztán elindult. Gondolom Justin után.
- Ki volt ez? – húzogatta szemöldökét Jenna.
- Egy régi ismerős.
- Ahha.. jól van erre még később visszatérünk.. most viszont ..- csapta össze tenyerét.
- Indulás a starthoz! –jelent meg mellettünk Martin bá. – Remélem eléggé bemelegítettetek és formában vagytok- vigyorgott ránk.
- Ami azt illeti.. – kezdte Arie, de Martin közbe vágott.
- Remek, akkor versenyre fel!- rikkantotta. Még hátba veregetett mindkettőnket és Jennával együtt a lelátóhoz sétáltak. Persze Jenna nem hagyhatta annyiban.. muszáj volt hozzá tennie: „Ha vesztetek kibelezve végzitek!” Mindenesetre bíztató.
- Nyugi, nem lesz semmi gond. – próbált vidítani Arie. Hálásan rámosolyogtam, mikor Stephani – az osztály ribije – sétált el mellettünk.
- Az egyedüli gondotok az lesz mikor utánam értek célba. – röhögött –szerinte- remek beszólásán. Dobott egyet szőke festett copfján és beállt.
- Gyerünk!
Még egyszer bekötöttem futócipőm, majd felsorakoztunk.
Tekintetem még utoljára a lelátóra vándorolt. Jenna és Ryan egymás mellett ült közvetlenül a második sorban,- ahogy mindig is lenni szokott- kivéve azt a harmadik embert aki Ryan mellett ült. Mindhárman bagoly szemeket meresztve figyeltek.
A duda éles hangja ébresztett fel.
Egy másodpercnyi késéssel lemaradva nekilódultam. Jenna a fejemet veszi ezért az biztos.
Arie elől haladt, nyakába közvetlenül Stephani, majd a többiek. Utolsóként gyorsra kellett kapcsolnom. A közönség összefolyva üvöltözött. Még én magam is meglepődtem, lábaim olyan könnyedséggel és olyan gyorsan vittek, hogy gondolkodni sem maradt időm. Egy pillanat alatt Arie mellett teremtem. Egy darabig egymás mellett haladtunk, azonban mikor a negyedik körnél tartottunk, (természetesen pont Jennáék oldalánál) Stephani egy pillanat alatt kilépett a sávjából, ezzel kigáncsolva Ariet, aki úgy megijedt, hogy végig csúszott a pályán.
Minden egy pillanat alatt történt, a tömeg egy emberként jajdult fel, Stephani visszaugrott és újra nekiiramodott. Gondolkodás nélkül fékeztem le. A futók közt átvergődve rohantam vissza.
Két hapsi próbálta Ariet felkaparni a földről. Ryanékre néztem. Jenna ideg betegek módjára kiabált nekem: - Elintézem!, majd eltűnt a tömegben. Afelől semmi kétségem sem volt.
Ryan épp a sorból mászott ki, mögötte pedig szorosan Justin.
- Istenem, jól vagy? – térdeltem le Arie elé. Micsoda hülye kérdés.. láthatóan nincs jól. A térdén egy óriási seb tátongott, amiből folyt a vér és telement salakkal. A vádliján pedig három nagyobb karcolás húzódott. Gondolom a szöges cipő okozta valahogy. Aú!
A keze is tele volt horzsolásokkal. Könnyezve nézett rám. – Nem kellett volna kiállnod! Most hagytad nyerni!- zokogta.
Hitetlenkedve néztem rá, jobban zavarta az a tény, hogy Stephani nyer, mint hogy megsérült.
- Ne butáskodj már! Nagyon fáj?
Száját összepréselve bólintott. Vállára simítottam a kezem.
- Be kell vinni a sebészetre. Hívjunk mentőt?- nézett rám az egyik férfi.
Még mielőtt válaszolhattam volna Arie heves tiltakozásba kezdett. – Arra semmi szükség! Köszönöm, de boldogulunk egyedül is!
A két férfi egy pillanatig sértődötten nézett, majd Martin jelent meg.
- Ronnie vidd innen, mindjárt jönnek a versenyzők, ezt elintézem. -
Bólintottam. Arie rám támaszkodott és bicegve kimentünk.
Ahogy kiértünk Ryan egyből felkapta Ariet.- Mid fáj?
- Nem tudom, de azt hiszem a bokám is kiment.- sóhajtotta elkeseredetten. Könnyei még mindig folytak. A szívem szakadt meg érte.
- Jól van, nem lesz semmi baj. Ne sírj!- súgta neki Ryan, majd homlokon puszilta.
- Justin megtennéd, hogy..?- kezdte Ry, de ő máris tudta mit szeretne.- Persze!
Justin egyből egy fekete nagy…ö..kocsihoz..ment. Nem értek a kocsikhoz, szóval a lényeg,hogy egy nagy fekete. – Ez a tied? – néztem elképedve. Tényleg óriási volt. Hogy tudja ezt vezetni?
Elmosolyodott, kinyitotta a hátsó ajtót. Megvárta míg Ryan beteszi Ariet és beül mellé.
-Na mi van? Nem szállsz be? – nyitotta ki az anyósülés felőli oldalt is. Hozzám szólt! Kész csoda!
Nagyot nyelve bólintottam. Beszálltam és még mielőtt ő csukhatta volna be az ajtót, bevágtam.
*A kórházban.
Felhúztam térdeimet és ráhajtottam fejemet. Gondolom egy darabig itt leszünk. Ráadásul most hogy Ryan bement Arie-val, –amit persze megértek- Justinnal kettesben kellett maradnom.
-Hé! Minden oké?
Megráztam fejemet, majd kiegyenesedtem.
A napszemüveg már eltűnt róla, csak a kapucni takarta.
Gyönyörű barna szemei arcomat kémlelték. Gőzöm nem volt arról mire gondolhat, szemeiből semmit sem tudtam kiolvasni, mintha egy láthatatlan burkot vont volna maga köré.
Annyiszor lejátszódott már bennem, mi lenne ha…ha újra találkoznánk, ha visszafordíthatnám az időt..talán mindent másképp csináltam volna..
Akkor viszont, az a megoldás tűnt helyesnek. És bevallom bármennyire is fáj, nem bántam meg. A távolság úgyis túl nagy lett volna. Világsztár. Én csak megkönnyítettem a dolgát.
Felsóhajtott.- Nem tudom mit mondhatnék.
- Én sem. –suttogtam. Igazából a folyosón egy lélek sem volt, mégsem tudtam hangosabban beszélni
- Az ilyesmit meglehet egyáltalán beszélni? Vagy most mit kéne csinálnunk?
Felnevettem.
- Örülök, hogy te ezt ilyen viccesnek találod.
- Félreérted. - védekeztem egyből.
- Hát persze..- morogta.
Egy kis szünet után megszólaltam.
- Miért jöttél el a versenyre?
- Tudod, te azt jól.
Bólintottam. Nem egészen tudtam, de jó.
Körülbelül 5 perc telhetett el az érkezésünk óta, mégis óráknak tűnt.
Olyan nyomorúságos, hogy mikor az ember azt akarja teljen az idő, csiga lassúsággal múlik, bezzeg amikor nem..
- Miért? - Tudtam mire gondol. Sejthettem volna, hogy ettől a kérdéstől nem szabadulok. Mégis mit mondhatnék?
- Még a végén véresre harapod a szád. - figyelmeztetett. Egyből befejeztem.
- Kissé ideges vagyok.
- Azt látom, pedig nincs okod rá!
- Már hogy ne lenne!- csattantam fel. Ezt most komolyan gondolta?
- Kettőnk közül max. nekem van okom idegeskedni. Tudod milyen aljas dolog volt részedről? Így kitörölni valakit az életedből? Szánalmasan, gyáva dolog volt a részedről!
Megrökönyödve néztem rá. Fájtak szavai, tudtam, hogy komolyan gondolja és azt is, hogy én is bántottam őt. Ezt már elcsesztem.
-Most azért jöttél,hogy kioktass vagy hogy lehordj a sárga földig?
Gúnyosan elmosolyodott. – Arra nincs szükség, épp elég szarul érzed magadat anélkül is.
Hát ez hihetetlen. Felháborítóan arrogáns.
Épp szólásra nyitottam a számat mikor megcsörrent a telefonja. Talán jobb is.
-Igen? - vette fel.
Homloka ráncba szaladt, majd gondterhelten megrázta fejét. - Sel, most nem tudok odamenni. – olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. Még is.. ez a mondat.. mintha üvöltötte volna. Sel..Selena Gomez, nem?
Elkeseredésemet alig tudtam leplezni. Nem akartam mutatni mennyire fáj, hogy úgy érzem becsapott, holott semmi ilyesmi nem történt.
Egyedül maximum én vagyok az aki becsapta a másikat.
Felálltam.
Míg a liftet irányába haladtam, tárcsáztam Louist és megkértem jöjjön értem.
Komit!:)
