7. A legnagyobb dolgok, akkor történnek mikor nem is számítunk rá..

ÚÚÚÚÚÚÚÚÚristen!
igen tudom rég volt...2 hónapja..és ezermillióbocsánat..de nem fogok magyarázkodni..
..holnaptól szünet:)
úgyhogy hoztam egy részt..mondjuk nem tudtom ki olvassa még..
nem nagyon lett átjavíttva meg semmi..csak gyorsan feldobtam..tényleg NAGYON SAJNÁLOM!♥






 

-Háló? – vettem fel telefonom nagy kapkodásban.

- Itt vagyok. – csicseregte vidáman Arie.
- Hol itt? –álltam meg hirtelen.
- A házatok előtt! El fogunk késni.. kifáradnál?
-De..- kezdtem volna, mikor a vonal megszakadt. Letette.
Gyorsan belebújtam a fekete Conversembe, magamra kaptam a kabátom, majd a táskám. Az ajtót gyorsan bezártam és kirohantam a kapun. Arie közvetlenül a kerítésünk mellett állt. Nem értettem, hétfőnként mindig egyedül járok suliba. Louisnak mindig focija van kora reggel, Arie pedig mindig hétfő reggelente szokta a képeket összevágni. Ő az iskolaújság fotósa.
-Na jó, mi folyik itt? És egyáltalán hogy-hogy jössz suliba? – utaltam bekötözött lábára. szerencsére nem tört el, „csak” kificamodott.
- Azért mert lesántultam, nem fogok otthon maradni. És mert ma nem akartam hogy egyedül kelljen menned.
Keresztbe fontam magam előtt karjaimat. –Mi lesz ma?
Arie lesütötte szemeit, mint aki rossz fát tett a tűzre. Ilyenkor hasonlított egy három éves kislányra.
-Ryan azt mondta, Justin ma bent lesz a suliban.
Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne legyek rosszul. Szívem egyik pillanatról a másikra őrült tempóra váltott. – Mi..miért?
-Azt nem mondta el.
Bólintottam. - Oké. Felőlem azt csinál amit akar. – válaszoltam nem törődöm stílusban. Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz, de Arie se szólt, csak mosolyogva kézen fogott és a suli felé kezdtünk gyalogolni.

 Délután 14.00

Ahhoz képest, hogy az egész napot végig idegeskedtem, semmi sem történt. Persze azon kívül, hogy az egész iskola meg volt őrülve és egyszer találkoztunk. Ha ezt találkozásnak lehet hívni.

Pont a szekrényemnél pakolásztam, amikor ő az igazgatói irodából lépett ki. Rám nézett, gyomrom egyből megremegett és egy pillanat alatt, ezermillió képen fogalmazódott meg bennem, mit is mondhatnék neki, de mikor megszólaltam volna egyszerűen - köszönés nélkül - elsétált mellettem.

Kínos…
Legszívesebben bőgve rohantam volna hazáig, viszont még volt két órám ezek után.
Most meg Ariet várom, akinek el kellett mennie bepótolni a reggeli kimaradást.
Épp a könyvemet csuktam össze, mikor valaki nekem jött hátulról. Felvont szemöldökkel fordultam meg.
Ledermedtem. – Bocs- nyögte ki Justin.
Na most én fordultam volna meg, ha nem kapja el a csuklómat és szorít rá. Gyengéden visszahúzott és kényszerített, hogy szemébe nézzek.
Ahogy megláttam a mélybarna szempárt, minden gondolatom elveszett, csak ő volt. Annyi mindent szerettem volna a tudtára adni, hogy mennyi mindent rosszul csináltam és hogy elmondhatatlanul sajnálom és..
A fergeteges pillanatunkat, Justin telefonja zavarta meg. Elengedte kezem, majd idegesen kotorászni kezdett a farzsebében.
Előrántotta - gondolom a legújabb - iphone-át és egy laza mozdulattal kinyomta.
- Beszélhetnék?
- Öö oké, persze.
- Tegnap félbe maradt a beszélgetésünk és.. – láthatólag nem találta a szavakat, én meg nem tudtam erre bármit is mondani. – Egy ideig a városban maradok.
Bólintottam. Ez most rám nézve jó vagy rossz?
 Egyik részről hihetetlen nagy öröm uralkodott el rajtam másrészről pedig eléggé megijesztett ez a kijelentése.
- Figyelj, Ronnie szeretném helyrehozni kettőnk között a dolgokat. Ez nélküled nem fog menni.
- Nézd, Justin neked semmit nem kell helyrehoznod.
- Nem? – kérdezte meglepetten.
- Nem.
- Remek – tapsolt egyet idegesen, majd megfordult és kilépett a suliból.
Elkeseredetten néztem távolodó alakját. Mért kell mindent félreérteni?? Miért akarok utána kiáltani? Miért akarom azt hogy ne haragudjon és legyen miden a régi? De hát, hogy is kérhetném ezt??
Hogy nem tudom azóta is kiverni a fejemből? Miért?
-Sajnálom.
Jött mögülem egy vékonyka hang. Ajkamra elkeseredett mosoly szökött. – Nem számít. – suttogtam halkan.
-Öhm vannak dolgok amikről nem is tudhatnék.., de fontos vagy neki. – mosolygott Arie, miközben megfogta karomat.
- Kérlek, ne mondj olyat ami nem igaz.
- De..
- Nem érdekel - ráztam a fejemet hitetlenül. – Holnapra sok a tanulnivaló, menjünk.
Arie lemondóan bólintott, miután tudomásul vette, semmi kedvem erről beszélni. - Egyébként hogy ment? – torpantam meg hirtelen.
-Jól – mosolygott. – Jenna üzeni, hogy holnapra hétre gyere be. Át akarja nézni a cikked, bár szerintem még úgyis felhív.
- Alig várom. – mondtam, mire mindketten felnevettünk.

Kedd 07.15

Tényleg tök jó dolog kora reggel azt hallgatni, hogyan üvöltik le a fejedet a helyéről. Nos, Jenna nem kímélt. Rendesen kiosztott, de mi mást is várhattam volna tőle.

-Ezek sem jók.. mond, mi van veled? Mint egy holtkóros bevonszolod magad az iskolába és kész. Így nem lehet dolgozni, ki foglak rakni! Szedd már össze magad!
- Nem rakhatsz ki! – háborodtam fel. Mivel ez azért mégis túlzás. Jenna csak helyettes. Bálint a vezetője a suli újságnak.
- Elintézem. - vonta föl szemöldökét.
Oké. Ezt viszont nagyon is elhiszem. – Na, szóval – kezdte nyugodtan aztán, mint egy eszelős üvöltő módba váltott. – Mi a fészkes bajod van?
-Hát..
-Ugyan kérlek, csak azt ne mond, hogy az énekes pacsirta.
- Honnan? – pislogtam döbbenten.
- Az egész iskola tudja, édesem! Na, holnapra kérem normálisan az állatvédelmi cikket! És ha már itt tartunk, neked kell megcsinálnod Justinnal az interjút is.
- Mi.. mi van? – ha az előbb döbbent voltam, akkor a mostani állapotomra nem létezik semmilyen kifejezés.
- Ronnie, az isten szerelmére ne legyél már ennyire értetlen! A farsangi bálon az a szerencsétlen lesz a fellépő. Gőzöm sincs ki találta ezt ki vagy, hogy honnan a búbánatból kerítették, hogy őszinte legyek nem is ér..
- Jenna a lényeget!
- A lényeg az, hogy készítesz vele egy riportot, csak tegyél fel kérdéseket, amire válaszolhat. A pattanásos fejű kortársainkat úgyis minden érdekli vele kapcsolatban. – rántott vállat.
- De Jenna én.. kérlek..
- Mivan? – nézett rám.
- Nem kaphatná más?
- Nem.
- És mégis hol csináljam? Direkt bejön a suliba, vagy mi?
- Dehogy, ez a te gondod.. old meg!
- De..
- Most pedig leköteleznél, ha végre kifáradnál. Dolgom van.
- Angolunk lesz. – néztem rá furán. Ám amikor gyilkos pillantást lövellt felém, úgy éreztem ideje távoznom.

Az újságtól kilépve, Daniellel futottam össze. Már abban a pillanatban levert a víz mikor megláttam. –Rien!

-Ne hívj így!
- Pont téged kerestelek.
- Hát megtalál. – fontam keresztbe karjaimat. – Mit akarsz?
- A hétvégén jó horrort adnak a mozikban, gondoltam elmeh..
Meg se vártam, hogy befejezze már is közbevágtam. – Nem!
- De..
- Nem!
- Jó, még mindig nem teljesen értem mi bajod, úgyhogy elmagyarázhatnád!
Felnevettem. – A bajom? Daniel, szakítottál velem úgy egy hónapja, rémlik?
-De, nem tudom miért tettem, nem gondoltam át teljesen a dolgokat és… én.. még mindig… szeretlek!
- Megható, de szánalmon kívül már semmi mást nem érzek irántad.
- Ezt te is tudod, hogy nem így van!
- Hagyj békén Daniel!
Kérésemet figyelmen kívül hagyva, visszarántott magához. Szája vészesen közel volt enyémhez. Hirtelen a lélegzetem is elakadt. Előtört minden.. a sok gyönyörű pillanattól kezdve a szörnyű szenvedésig..Minden.
-Szeretlek Ronnie! – suttogta és egyre közelebb hajolt..Mért van az az érzésem, hogy nem csak egy puszit akar?
- Daniel.. –nyögtem, de késő volt. Lecsapott, a döbbenettől egyszeriben reagálni sem tudtam, aztán mikor hajamba túrt és közelebb vont magához, megtörtem. Visszacsókoltam. Gőzöm sincs mi ütött belém, de nem tudtam elszakadni. Valamiért szükségem volt rá…A hasam megremegett, bár biztosan tudom, hogy nem érzek Daniel iránt már szerelmet..
ÉS mégis egymásba kapaszkodva csókolózunk a suli folyósólyán…
Aztán.. ez éles hang szakított félbe, amint a nevemet kiálltja. – Normális vagy?

Mosolyogj!

Elvesztettem,ki fontos volt nekem
helyretenni mindent nem lehet.
Keresem a megoldást,de nem lelem,
mit kéne csinálnom ,hogy örömöm leljem ?
Akarom,hogy minden olyan legyen mint régen,
... tudom ,s belátom ez nem lehetséges.
Döntöttél és így lesz jó
Fáj megemésztenem tudod jól!
Felettünk az ég borús és felhős,
mint viharos est ködös későn.
Lesz majd jobb,ha a Nap ránk ragyog,
minden fájdalom szerte robog.
Az élet szívás minden egy kihívás
Harcolni kell és harcolni fogunk.
Feladni könnyű épp ezért nem fogjuk.
Rossz szavakon rágódni semmi értelme,
Nézzünk előre a jövő bármit rejthet!
Emlékeinket szívünkben őrizzük,
lesz még több ha úgy szervezzük.
Szeretetünk soha nem enyhül,
míg élünk sosem felejtünk.

(enabana)

 

 

 

 

Tőle♥

6. Rész /Verseny...baleset/

 Sziasztok!:)

Úristen, de rég volt rész! Szörnyen sajnálom..tényleg! A miértje elég hosszú történet..szóval hagyjuk:)

A lényeg, hogy nagyjából most úgyhogy minden rendben:)

A részt sikerült végre megírnom. Hurráááá!

Nem lett oltári jó, sőt még jónak sem mondanám, de legalább kész van. Hogy őszinte legyek rengeteget szenvedtem vele..az ezredik átírás után már nem számoltam..egyszerűen sehogy sem volt jó, de most már muszáj felraknom. 

Egy kicsit talán elkapkodott is? Nem tudom, hogy de annak tűnik..:/

 Ne haragudjatok! a következőket jobbra próbálom!

Egyébként lehet, hogy még elég sok helyen kusza, de majd idővel minden kiderül;)

A komizóknak pedig millió hálám! (ez értelmes így?:D) ,de tényleg..nem tudom elégszer megköszönni!!!

Úgy örültem, imádlak titeket!♥

Azért remélem, nem pártoltatok el és tetszik is valamennyire. A következő rész most tőletek függ! Remélem most is kapok pár visszajelzést:)

Jó olvasást!♥  

 

Ahhoz képest hogy az éjszaka folyamán csupán csak három órát aludtam, teljesen kipihent voltam. Legalábbis annak éreztem magam.

Arie még aludt,- hogyne aludt volna, hisz még csak hat óra volt- én kifejezetten nem szeretek sokat aludni, túl sok időt elvesz..

Így tehát kikászálódtam az ágyból és berongyoltam a fürdőbe.

Az öcsém, Louis ajtaja nyitva volt (közös a fürdőszobánk) egy rántással behúztam, majd ledobáltam magamról a ruhákat.

Direkt nem siettem el a dolgokat, egy bő óra alatt sikerült mindent elvégeznem.

Vörös hajamat oldalra fontam. Felkentem egy kis alapozót, majd szempillaspirált. Nem akartam túlzásokba esni, mára úgy sem terveztem semmit.

Fürdőajtómat nyitva hagyva – nehogy befülledjen- léptem be a szobába.

Arie a laptopom előtt feküdt és gépelt valamit.

- Reggelt! -vetettem oda komoran. 

 Szekrényemhez léptem és előhalásztam egy fehérnemű szettet, egy bő rövid ujjú pólót hozzá pedig egy egyszerű csőnadrágot választottam. Felkapkodtam magamra. Majd még egy utolsó pillantást vetettem tükörképemre.

 Borzalmasan néztem ki, az alapozó ellenére sem tűntek el a sötét karikák szemem alól.

 Fáradtan felsóhajtottam.

- Mi jót ügyködsz? - hasaltam el én is az ágyon. Gyorsan lecsukta az ablakot. Meglepődve néztem rá. – Hát öhm … izé..

 Egy rántással elvettem a gépet és megnyitottam az ablakot. Talán nem kellett volna. Twitter volt megnyitva, méghozzá Justinnal az élen. Gyomrom azonnal görcsbe rándult.

- Sajnálom, ezt nem itt kellett volna elintéznem. Keze már nyúlt a gép felé, de lefogtam.  – Ne hülyéskedj már!

 Megütközve nézett rám. – Mit néztél rajta olyan nagyon?- kérdeztem tök lazán. Nyugodt akartam maradni, elvégre nincs min kiborulnom.

Arie egy pillanatig értetlenül bambult rám, majd megrázta a fejét és visszahúzta a gépet. – Igazából épp kiigazodni próbálok Justinon. – Milyen furán hangzott a neve most így Arie szájából. –  Miért? – kérdeztem értetlenül. Tekintetemet én is a gépre szegeztem.

- Pontosan 15 perce tweetelt.

- És?

- És egyetlen egy szót! Nem tett semmilyen utalást vagy valami…nézd! – rázta a fejét csalódottan, majd a gépre bökött.

Tényleg csak egy szó volt: Ma…!

Felröhögtem. – Gondolom nem fog minden egyes részletet kiírni a napjáról.

- Ennek semmi értelme. – Igaza volt, tényleg nincs sok értelme..minek ilyet kiírni?

- Egyébként a máról jut eszembe..Jenna hívott míg fürödtél..

- Ilyen korán? Hisz még csak nyolc óra lesz.

- Tudom, de tudod milyen..nem bír magával.

Ez igaz..a csaj tényleg nem normális, ennek ellenére imádom. – Na és most milyen lényeges dolgot akart? A polgármestert látogatjuk vagy szemetet szedünk az árokban?

Arie felnevetett. – Egyik sem. Képzeld ma verseny van!

Homlokomat ráncolva néztem rá.  – Ma? De hát hogyhogy most szól? Egyáltalán hol?

- Hát azt én sem tudom..a suliban megint kialakítják a tornatermet olyan futópályásra,olyan jó nem? Azt úgy szeretem!- bólogatott vidáman.

Nem tudom mit lehet azon úgy szeretni, de hát oké. A suli tornaterme elég nívós. Elképesztően nagy és körülötte végig lelátó húzódik, ráadásul mindig a versenyekhez alakítják a pályát. – Egyébként nem nagyszabású,de mégis szerinte ott kell lennünk. És képzeld, olyan jót röhögtem. Martin bá telefonjáról hívott, gőzöm sincs, hogy harcolta ki megint, hogy felhívhasson, de megint végig vitatkoztak.

Martin bá az edzőnk. Arie meg én tagjai vagyunk az iskolai atlétika csapatnak. Hat éve már versenyszerűen űzzük. Ami pedig Jennat illeti az osztálytársunk és mondjuk úgy a barátnőnk.. Ő mondjuk bizton állítja, hogy semmi ilyesmiről nincs szó: „Csak segíteni próbálok, azt akarom hogy jó híre legyen ennek az iskolának, a tovább tanulásban ez kedvezni fog nekünk, ehhez pedig kiváló eredményekre van szükségünk..!” Ezért tehát a fejébe vette, hogy ő lesz a menedzserünk. Az osztályban mindent ő intéz. Jenna elég... hiperaktív 17 éves. Igaz, a sportban nem jeleskedik valami túl jól, viszont minden másban tökéletes. A szó szoros értelmében. Kemény csaj.

- Értem- vigyorogtam. – Mikor kell ott lennünk?

- 10.30 és basszus… most csak hosszútáv lesz.

 Arie a legkevésbé futni szeretett, persze ez nem azt jelenti, hogy nem jó.. sőt! –Mennyi?

- 2km.

- Nem olyan sok az.. Ryant már hívtad?

 Elpirulva hajtotta le fejét és kislányosan bólogatott. Mosolyogva fölálltam és feltéptem a szobaajtót.

*10.35

- Menten elhányom magam, úgy izgulok! – csapkodott idegesen Jenna.

- Hisz nem is te versenyzel. - Rázta értetlenül a fejét Arie. – De tudod mekkora rajtam a nyomás? – üvöltött a képünkbe.

Mosolyogva néztem el mögötte mikor arcomról hirtelen lefagyott a mosoly. – Arie…- susogtam.

- Mi az? – ugrált mellém vigyorogva. – Jól látom.. hogy.. izé?

- Te jószágos szent albínó! – visította. Egy pillanatra összezavarodva néztem rá, már megint honnan szedte ezt a szófordulatot?

Aztán.. aztán megálltak. Ryan, Justin

- Sziasztok! – fékezett le előttünk. Arie szájára egy gyors puszit nyomott, majd felém fordult.

- Tudja, hogy te vagy az. – nézett rám jelentőségteljesen.

 Lehunytam szemeimet. Ettől féltem. Hisz várható volt.. így már semmi esélyem. Most mégis mit kéne csinálnom, annyi év után? Hogy kéne viselkednem vele? Mit mondjak neki? Hogy viszonyuljak hozzá?

Annyi kérdés kavargott bennem és pont most, pont a verseny előtt.. egyáltalán miért van itt?

Kinyitottam szemeimet és rá néztem. Ott állt a korlátnak dőlve zsebre dugott kézzel. 

Igaz, hogy napszemüveg és kapucni volt rajta, de még így is felismertem.

Nehézkesen bólintottam. Majd elindultam felé. Nem tehettem mást, túl akartam esni ezen, minél hamarabb.

Szinte éreztem ahogy többiek tekintete lyukat váj hátamba, közben  Jenna hangját hallottam, amint sipítozva követeli, hogy „Valaki magyarázza meg mi a fészkes fene folyik itt!”

- Szia! – álltam meg előtte, minden erőmmel azon voltam, hogy hangom ne remegjen meg. Rám emelte tekintetét, majd egy kis hamiskás mosoly jelent meg szája szegletében.

Megremegtem. Jaj ne!

- Levennéd? – céloztam a szemüvegére. Nagyon zavart, hogy nem látom szemeit. És ezt nagyon is jól tudta.

Megrázta fejét. Aztán.. aztán olyasmi történt amire egyáltalán nem számítottam. Felém hajolt és egy puszit nyomott az arcomra. Szája épp hogy csak érintette bőrömet, mégis olyan volt mintha áram rázott volna meg.

Majd ledermedve néztem amint megfordul és elindul a lelátó felé. Kétségbeesetten fordultam Arie-ék felé. Épp elkaptam ahogy Ryan még súg neki valamit, aztán elindult. Gondolom Justin után.

- Ki volt ez? – húzogatta szemöldökét Jenna.

- Egy régi ismerős.

- Ahha..  jól van erre még később visszatérünk.. most viszont ..- csapta össze tenyerét.

- Indulás a starthoz! –jelent meg mellettünk Martin bá. – Remélem eléggé bemelegítettetek és formában vagytok- vigyorgott ránk.

- Ami azt illeti.. – kezdte Arie, de Martin közbe vágott.

- Remek, akkor versenyre fel!- rikkantotta. Még hátba veregetett mindkettőnket és Jennával együtt a lelátóhoz sétáltak. Persze Jenna nem hagyhatta annyiban.. muszáj volt hozzá tennie: „Ha vesztetek kibelezve végzitek!” Mindenesetre bíztató.

- Nyugi, nem lesz semmi gond. – próbált vidítani Arie. Hálásan rámosolyogtam, mikor Stephani – az osztály ribije – sétált el mellettünk.

- Az egyedüli gondotok az lesz mikor utánam értek célba. – röhögött –szerinte- remek beszólásán. Dobott egyet szőke festett copfján és beállt.

- Gyerünk!

 Még egyszer bekötöttem futócipőm, majd felsorakoztunk.

Tekintetem még utoljára a lelátóra vándorolt. Jenna és Ryan egymás mellett ült közvetlenül a második sorban,- ahogy mindig is lenni szokott- kivéve azt a harmadik embert aki Ryan mellett ült. Mindhárman bagoly szemeket meresztve figyeltek.

 A duda éles hangja ébresztett fel.

Egy másodpercnyi késéssel lemaradva nekilódultam. Jenna a fejemet veszi ezért az biztos.

Arie elől haladt, nyakába közvetlenül Stephani, majd a többiek. Utolsóként gyorsra kellett kapcsolnom. A közönség összefolyva üvöltözött. Még én magam is meglepődtem, lábaim olyan könnyedséggel és olyan gyorsan vittek, hogy gondolkodni sem maradt időm. Egy pillanat alatt Arie mellett teremtem. Egy darabig egymás mellett haladtunk, azonban mikor a negyedik körnél tartottunk, (természetesen pont Jennáék oldalánál) Stephani egy pillanat alatt kilépett a sávjából, ezzel kigáncsolva Ariet, aki úgy megijedt, hogy végig csúszott a pályán.

 Minden egy pillanat alatt történt, a tömeg egy emberként jajdult fel, Stephani visszaugrott és újra nekiiramodott. Gondolkodás nélkül fékeztem le. A futók közt átvergődve rohantam vissza.

Két hapsi próbálta Ariet felkaparni a földről. Ryanékre néztem. Jenna ideg betegek módjára kiabált nekem: - Elintézem!, majd eltűnt a tömegben. Afelől semmi kétségem sem volt.

Ryan épp a sorból mászott ki, mögötte pedig szorosan Justin.

- Istenem, jól vagy? – térdeltem le Arie elé. Micsoda hülye kérdés.. láthatóan nincs jól. A térdén egy óriási seb tátongott, amiből folyt a vér és telement salakkal. A vádliján pedig három nagyobb karcolás húzódott. Gondolom a szöges cipő okozta valahogy. Aú!

A keze is tele volt horzsolásokkal. Könnyezve nézett rám. – Nem kellett volna kiállnod! Most hagytad nyerni!- zokogta.  

Hitetlenkedve néztem rá, jobban zavarta az a tény, hogy Stephani nyer, mint hogy megsérült.

- Ne butáskodj már! Nagyon fáj?

 Száját összepréselve bólintott. Vállára simítottam a kezem.

- Be kell vinni a sebészetre. Hívjunk mentőt?- nézett rám az egyik férfi.

Még mielőtt válaszolhattam volna Arie heves tiltakozásba kezdett. – Arra semmi szükség! Köszönöm, de boldogulunk egyedül is!

A két férfi egy pillanatig sértődötten nézett, majd Martin jelent meg.

- Ronnie vidd innen, mindjárt jönnek a versenyzők, ezt elintézem. -

Bólintottam. Arie rám támaszkodott és bicegve kimentünk.

Ahogy kiértünk Ryan egyből felkapta Ariet.- Mid fáj?

- Nem tudom, de azt hiszem a bokám is kiment.- sóhajtotta elkeseredetten. Könnyei még mindig folytak. A szívem szakadt meg érte.

- Jól van, nem lesz semmi baj. Ne sírj!- súgta neki Ryan, majd homlokon puszilta.

- Justin megtennéd, hogy..?- kezdte Ry, de ő máris tudta mit szeretne.- Persze!

Justin egyből egy fekete nagy…ö..kocsihoz..ment. Nem értek a kocsikhoz, szóval a lényeg,hogy egy nagy fekete. – Ez a tied? – néztem elképedve. Tényleg óriási volt. Hogy tudja ezt vezetni?

Elmosolyodott, kinyitotta a hátsó ajtót. Megvárta míg Ryan beteszi Ariet és beül mellé.

-Na mi van? Nem szállsz be? – nyitotta ki az anyósülés felőli oldalt is. Hozzám szólt! Kész csoda!

Nagyot nyelve bólintottam. Beszálltam és még mielőtt ő csukhatta volna be az ajtót, bevágtam.

*A kórházban.

Felhúztam térdeimet és ráhajtottam fejemet. Gondolom egy darabig itt leszünk. Ráadásul most hogy Ryan bement Arie-val, –amit persze megértek- Justinnal kettesben kellett maradnom.

-Hé! Minden oké?

 Megráztam fejemet, majd kiegyenesedtem. 

A napszemüveg már eltűnt róla, csak a kapucni takarta.

Gyönyörű barna szemei arcomat kémlelték. Gőzöm nem volt arról mire gondolhat, szemeiből semmit sem tudtam kiolvasni, mintha egy láthatatlan burkot vont volna maga köré.

Annyiszor lejátszódott már bennem, mi lenne ha…ha újra találkoznánk, ha visszafordíthatnám az időt..talán mindent másképp csináltam volna..

Akkor viszont, az a megoldás tűnt helyesnek. És bevallom bármennyire is fáj, nem bántam meg. A távolság úgyis túl nagy lett volna. Világsztár. Én csak megkönnyítettem a dolgát.

 Felsóhajtott.- Nem tudom mit mondhatnék.

- Én sem. –suttogtam. Igazából a folyosón egy lélek sem volt, mégsem tudtam hangosabban beszélni

- Az ilyesmit meglehet egyáltalán beszélni? Vagy most mit kéne csinálnunk?

Felnevettem.

- Örülök, hogy te ezt ilyen viccesnek találod.

- Félreérted. - védekeztem egyből.

- Hát persze..- morogta.

Egy kis szünet után megszólaltam.

- Miért jöttél el a versenyre?

- Tudod, te azt jól.

 Bólintottam. Nem egészen tudtam, de jó.

Körülbelül 5 perc telhetett el az érkezésünk óta, mégis óráknak tűnt.

Olyan nyomorúságos, hogy mikor az ember azt akarja teljen az idő, csiga lassúsággal múlik, bezzeg amikor nem..

- Miért? - Tudtam mire gondol. Sejthettem volna, hogy ettől a kérdéstől nem szabadulok. Mégis mit mondhatnék?

- Még a végén véresre harapod a szád. - figyelmeztetett. Egyből befejeztem.

- Kissé ideges vagyok.

- Azt látom, pedig nincs okod rá!

- Már hogy ne lenne!- csattantam fel. Ezt most komolyan gondolta?

- Kettőnk közül max. nekem van okom idegeskedni. Tudod milyen aljas dolog volt részedről? Így kitörölni valakit az életedből? Szánalmasan, gyáva dolog volt a részedről!

Megrökönyödve néztem rá. Fájtak szavai, tudtam, hogy komolyan gondolja és azt is, hogy én is bántottam őt. Ezt már elcsesztem.

-Most azért jöttél,hogy kioktass vagy hogy lehordj a sárga földig?

 Gúnyosan elmosolyodott. – Arra nincs szükség, épp elég szarul érzed magadat anélkül is.

 Hát ez hihetetlen. Felháborítóan arrogáns.

Épp szólásra nyitottam a számat mikor megcsörrent a telefonja. Talán jobb is.

-Igen? - vette fel. 

Homloka ráncba szaladt, majd gondterhelten megrázta fejét. - Sel, most nem tudok odamenni. – olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. Még is.. ez a mondat.. mintha üvöltötte volna. Sel..Selena Gomez, nem?

Elkeseredésemet alig tudtam leplezni. Nem akartam mutatni mennyire fáj, hogy úgy érzem becsapott, holott semmi ilyesmi nem történt.  

Egyedül maximum én vagyok az aki becsapta a másikat.

Felálltam.

Míg a liftet irányába haladtam, tárcsáztam Louist és megkértem jöjjön értem.

Komit!:)

(??!!)

Sziasztok!

Nagyon Sajnálom, hogy nem volt rész..és, hogy egyáltalán nem jelentkeztem.. Nos ennek több oka is volt, és elég bonyolult ez az egész, nem is magyarázkodni akarok.!
A kommenteket viszont iszonyatosan köszönöm!!!!!*.*
Tényleg sokat jelent, és hát hogy ha tényleg szeretnétek, hogy legyen folytatás, akkor jövőhéten hozom:) DE! csak ha tényleg érdekel titeket..Addig megpróbálom összeszedni magam, meg minden.
Ne haragudjatok rám!♥♥

5.Rész /Viszont nem látott ismeretlen ismerős/

Jó Olvasást!♥

nirako

-A jegyek elképesztő drágák. Nekünk erre most egy fityingünk sincs és tudod jól, hogy a szüleink nem fogják fizetni! Ez nagyon fontos nekem, mindig lemaradtam róla eddig és erre most el szeretnék menni!
- Megoldjuk. –néztem rá csücsörítve. Barátnőm megforgatta szemeit.
Mindkét kezemmel arcához nyúltam és mosolyra húztam. Felnevetett. - Annyira idióta vagy!
- Köszönöm. – húztam ki magamat büszkén. - Na befelé.

Leültünk az egyik padra és felhúztuk a korcsolyákat. Ma este szórakozni fogunk és ebben semmi se gátolhat meg. Na jó talán a Startfordi hideg, de még az is kibírható.
Február elseje van és szombat. Ilyenkor szinte az egész város itt van. Évek alatt hagyománnyá vált.
Még egy utolsót szorítottam korcsolyám fűzőjén. Felpattantam. Tekintetem bajlódó Arie-ra esett.
-Mond már meg nekem, hogy-hogy lehetsz ilyen béna? - Vágtam unott fejet.
- Mondtam már hogy rendes vagy? – pillantott fel idegesen. Folyt rólam a víz, így leguggoltam és rántottam egyet a korcsolyája csatján. Arie elhűlve bámult.
Az összes télen kint vagyunk - lényegében itt élünk- nem tudom megérteni, miért vacakol vele állandóan ennyit.
Felkaptam a táskáinkat és a ruhatárhoz igyekeztem.
Miután megkaptuk a bilétát már a jégen is voltunk.
A zene hangosan szólt. Fények világították át a sötét eget.
Imádtam korcsolyázni, annyira jó hangulatot adott, főleg este.

Rengetegen voltak, szinte alig lehetett mozdulni. Gyorsan végig pásztáztam a terepet. Több osztálytársam is viháncolva korcsolyázott el előttem, majd feltűnt a láthatáron egy eléggé nem kívánatos személy.
Villám sebességgel  rántottam be magunkat a tömeg belsejébe.
- Mi van? – üvöltötte túl a zenét Arie.
- Itt van Daniel és Adam. Suttogtam kétségbeesetten.
Vállat rántott. – Mit vártál? Mindenki itt van..


*Másfél órával később.


-Anya volt, azt kérte menjek a büféhez. Megleszel?
- Persze menj csak. Kiittam a maradék forró kávét – tudniillik kávé függő vagyok- , az üres dobozt pedig a kukába hajítottam. A korlátba belekapaszkodva másztam vissza jégre. Gondoltam megyek még pár kört, hamarosan úgyis indulunk.
Mosolyogva süvítettem a pályán. Csak róttam a köröket.
Apa tanított még három évesen korcsolyázni, azóta a szenvedélyem, bár csak hobbiként űzöm. Sosem jártam tanárhoz.

Már vagy fél órája csúszkálhattam, de Arie sehol nem volt. Folyamatosan a pálya szélét figyeltem.
Valami nagyon gyanús itt nekem. Most hogy így belegondolok, hol van Ryan?
Hisz úgy volt, hogy találkozik Arie-val.

Kétségbeesetten fékeztem le, ám arra nem számítottam, hogy állnak is előttem.
A kék sapkás srác –akibe belementem- előre zuhant én meg telibe rá estem.
Csuklómmal próbáltam tompítani az ütközést, amiből annyi lett, hogy hangos roppanással adta meg magát kezem. A fájdalomtól kissé felsikoltottam.
Soha nem estem még el a jégen. Legalábbis eddig.

-Úr isten – szólalt meg az alattam fekvő, rekedtes hangon.
Pirulva legurultam róla és talpra ügyeskedtem magam. Senki se figyelt fel ránk.
Csak egy átlagos esésnek számított.
A jégen fekvő srácra néztem. Arcát nem tudtam kivenni.
Mellettünk álló öhm..alak(?) röhögve nyújtott neki kezet. Gondolom a haverja.
Lehúztam a kesztyűm, majd kezemet kezdtem vizsgálgatni. Nagyon fájt és be is dagadt, remek. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam itt helyben. Nem bírtam a fájdalmat, a legkisebb karcolás ki tudott készíteni és hogy utolsó perceimként fogjam fel. Enyhén hipochonder vagyok.

-Nagyon vicces, tényleg. – morgott a kék sapkás, haverjára.
- Ne haragudjatok, nem figyeltem. Néztem bűnbánó fejjel. Megakartam fordulni, de ekkor megszólított.
- Jól vagy? – Ez a hang.. Nagyot nyeltem, hirtelen beugrott egy emlék kép.

-Justin hagyjál már! – röhögve ugrottam ki karjai közül. Támadó állásba álltam. Vigyorogva nézett rám.
-Előlem nem menekülhetsz. – kacsintott ravaszon, majd egy lendülettel felém ugrott, karjaiba kapott és szó szerint bevágott a medencébe.
Mikor feljöttem a víz felszínére Justin vigyorgó képével találtam szemben magam.
Ha ő így akkor én is.
Lebuktam és eljátszottam a fuldokló alanyt. Tudtam, simán beveszi, hogy begörcsölt a bokám.
Csobbant mellett a víz, majd két kar megragadott és felrántott.
- Ronnie! Jézusom…Jól vagy? Hallasz engem? Ijedten rázogatott, mire kinyitottam szemeimet és a képébe röhögtem. Jól esett látni, hogy aggódik. Testemet melegség járta át.
Elengedett. Talpamat elraktam a medence aljára és röhögve figyeltem.
Döbbenten nézett vissza rám.
-Szerinted ez vicces? – hangja ostorként csattant. – Azt hittem komoly bajod esett!
- Na már... Biebs. – bújtam hozzá, mint egy doromboló macska a gazdájához. – Nem vagy vicces. – ölelte át vállamat.

- Jól vagy? –térített vissza a valóságba.
Megdermedtem. Ez nem lehet, egyszerűen ilyen nincs. Nem létezik ekkora véletlen!
Erőt vettem magamon és megfordultam. Ledermedve néztem végig rajta.
Fekete korcsolya, fekete csőnadrág egy kabát és az említett kék sapka, amely gondosan takarta füleit. Pár barna haj tincse rakoncátlanul bukkant elő.
Rengeteget változott. Az egész arca markánsabb és férfiasabb lett, a hangjáról már nem is beszélve.
A szemét legutoljára hagyva, néztem bele. Abban a pillanatban megéreztem.
Végem volt, az eddigi négy év alatt felépített „munkám” mit sem ért, ezek után.
Fájdalmasan szakítottam meg a szemkontaktust.

- Jól vagyok –suttogtam leszegett fejjel.
-R.. -Ryan-re kaptam a szememet. Gyilkos tekintettel néztem rá. Megértette.
Döbbenten, de csendben maradt. Nem akartam, hogy rájöjjön ki vagyok. Nem akartam, hogy bármi közöm is legyen hozzá.

Ő haverjára nézett, majd vissza rám.

-Ismeritek egymást? –Sejtettem. Fájdalmasan fölsóhajtottam.

- Az..izé..osztálytársam.

Justin rám nézett. Lemondóan bólintottam ezzel alátámasztva Ryan hazugságát. – Nekem most mennem kell. Sziasztok!

Válaszukat meg sem várva indultam el kifelé. Nem tudtam tovább vissza tartani. Sós könnyeim előbújtak ezzel eláztatva egész arcomat 

Justin szemszöge:

-Hogy hívják? – néztem a lány után. Túlságosan ismerős volt. Az egész arca, a hangja. Határozottan tudom, hogy hallottam már ezt a hangot csak azt nem tudom hol. Először azt hittem, ő az. De ez nem lehet. Neki, gyönyörű sötétbarna haja volt, ennek a lánynak pedig vörös. Ez még csak nem is lenne akkora akadály, de ő sosem festette volna be a haját. Mindig is természetes volt. Azt hiszem azért is fogott meg annyira akkoriban.

- Haver ..az a helyzet..

Ryan idegesen nézett körbe. Túl Jól ismeretem ezt a nézést, valamit el akar hallgatni. Már épp azon voltam, hogy megzsarolom, mikor valaki megérintette vállamat. Kíváncsian fordultam meg, Ryan megelőzve engem pacsizott le az előttem állókkal.

-Ők itt az évfolyamtársaim. Adam és Daniel, két éve költöztek a városba. Gondolom ezzel akart utalni, hogy nem ismerhetem őket. – Skacok ő itt legjobb haverom Justin. Az említettek szeme egy pillanatra elkerekedett, majd a közelebbik álló asszem Daniel megszólalt. – Mi csak láttuk, hogy az imént Ronnie-val beszéltetek.

Úgy ahogy voltam lefagytam. Mit mondott? Ez nem lehet. Vele? Állkapcsom megfeszült, ideges morgás tört föl mellkasomból. Mindenem remegett a visszafojtott dühtől, fájdalomtól. Mérhetetlenül fájt. Hagytam elmenni – megint- életemben az egyik legfontosabb személyt. Még így is az volt.. Hogy lehetséges ez? Hogy nem ismeretem fel? Hogy lehettem ekkora balfék?

Ronnie szemszöge:

Ágyamról ülve figyeltem ahogy barátnőm lábával becsukja az ajtót, majd felém veszi az irányt.

-Nem kávét hoztam,most még csak az kéne. Elvettem tőle a bögért és inni kezdtem. Nem érdekelt, hogy a tea szét marja az egész számat, sőt, kifejezetten jól esett ezt érezni.

-Vigyázz! Tűz forró!

-Nem baj. -suttogtam. Majd tovább ittam. Arie körbetekerte magát az egyik takarómmal, kezébe vette bögréjét, majd miután végleg elhelyezkedett rám emelte szemeit.

Tudtam mit szeretne, én pedig belekezdtem a véget nem érő mesélésbe, valamint életem egyik legrosszabb és leghosszabb éjszakájába.





Ha tetszett hagyj egy komit, ha nem akkor is. Kérlek! Nagyon sokat jelentene:)

4.Rész / Rajongás/

Halihó!:)

Hát nagyon nagyon megkésve jött a rész../SAJNÁLOM!.../már legalább 3 hete megvan írva..de..mindig valamit változtattam rajta. Sehogy sem volt jó..most se az igazi, de mondjuk..elfogadható!:) 

A történetben egy óriási nagy fordulópont következett be!!!:D
Már egy ideje elterveztem..és most jött el az ideje, hogy megvalósítsam.
Az ok egyszerű: Amit elkezdtem lapos lett volna..a nagyobb ok, hogy nem éreztem magaménak a szereplőket. Egyszerűen nem és kész.. Ezen nincs mit magyarázni. Annak nem volt alapja ennek van.XD
Már elegem van a változtatásaimból, úgyhogy befejeztem :D. /Egy időre./:P
Remélem tetszeni fog..A komiknak nagyon nagyon örülnék!:)
Kíváncsi vagyok a véleményetekre..a kritikákat is könnyen fogadom..:) 

Most elég rövid lett, mert itt kellett levágnom a következő rész miatt..egyébként átlagban hosszabbra tervezem a részeket!:D
 
A következő rész érkezése tőletek függ..nálunk szerdáig szünet lesz.. és már a további részek is megvannak jegyzetben!:))
 


Na nem dumálok tovább..jÓ OLvAsÁST!♥

Azzal karomnál fogva lerántott maga mellé. fortyogva kulcsoltam össze karjaimat mellkasomon. Kinyírom Traverst! Persze , ha ezt túlélem.. Ez az egész nem történik meg , ha  nem tart fel.

Fejemet fogva dőltem hátra. Ujjaim totál elzsibbadtak, nem akartam ma már több billentyűzetet látni!

Arie villámgyorsan kapta föl a fejét magazinjai közül.

-Nem lazsálunk! Így nem lesz kész péntekre! - Nézett rám morcosan, miközben fejét rázta. Szőke göndör fürtjei viccesen csapódtak arcába.

- Én ezt nem csinálom tovább! - Laptopomat lecsapva ültem le barátnőm mellé.

-Ne már Ronnie! - nevemet elhúzva nézett rám azokkal a kiskutya szemeivel.

- De miért? Hisz olyan jól írsz és ha sik…

- Nem! Nem és nem. Nem tudok jól írni, nem tudom honnan szedted ezt a hülyeséget.

- Különben is. Szerinted igazságos ez? Nem én akarok elmenni arra a koncertre!- jelentettem ki.

- Tudom, hogy sok..de..- elhallgatott fejét leszegte. Majd törökülésbe tornázta magát és szemembe nézett. – Tudod, jól hogy mióta megláttam az első számát a tévében erre pályázom. Ez a legnagyobb álmom! – hadonászott. – A te segítséged nélkül nem fog menni! Én még ennyire se tudok fogalmazni. Kérleeek!

- Ezzel nem fogunk nyerni.  – csak egy kifogás volt számomra. Önző módon, de nem akartam elmenni arra a koncertre. Túl sok mindent jelentett nekem Ő.

- Hadd nézzem! Hirtelen felpattant és felnyitotta a gépet. Olvasni kezdte. Nagy levegőt véve dőltem hanyatt az ágyon. A sárga csillagok láttán elmosolyodtam. Még mindig gyönyörűek voltak, a mély kék mennyezeten, amelyet mi festettünk még 9 évesen. Akkor még minden könnyebb volt.

- Ez túl hosszú. Túl sok a leírás. Hat oldalba kell beleférjen. Egy kisebb novella.

- Kisebb novella? Azt mondod? – néztem rá flegmán. – Na ide figyelj! Nem kell nekünk ez a hülye pályázat ahhoz, hogy eljuss oda!

- Eljussunk! Te is jössz velem!- fenyegetően nézett farkas szemet velem.

- Hagynád, hogy befejezzem? – bólintott. – Na szóval megszerzem azt a jegyet anélkül is! – jelentettem ki győztesen.

5 nap múlva. Péntek késő délután 18.33.

-Kinyírlak!- visította Arie. Bekászálódtam mellé, az anyós ülésre. Mázli, hogy  van egy nagyapjától örökölt furgonja. Hulla fáradt vagyok, nem tudnék most haza gyalogolni.

- Ez az edzés most különösen fárasztó volt! Még jó, hogy péntek van. – csacsogtam vidáman. Holott rohadtul szégyelltem magam.

- Ne tereld nekem itt a témát! Kibámultam az ablakon. - Ronnie! Nézz már rám!- félve felé fordultam.

- Tegnap le kellett volna adnunk azt a rohadt történetet! Egy hét múlva hazajön és koncertet ad. Itt Startfordban. Vágod?

- Igen, vágom. De nem érted, hogy nem tudtam eleve megírni?! Nekem ez nem… Nem tudok írni, főleg nem róla! – hangom elhalkult.

- Mit jelentsen ez az isten szerelmére?

- Soha nem figyelsz rám!

- Na ácsi, kettőnk közül aki dühös lehet az én vagyok. –mutatott magára, holott gőze se volt mit éreztem.

- Rám pateroltad azt a szart, tudod jól, hogy nem szeretem. –a nevét már számra se vettem. Egyszerűen nem tudtam kimondani hangosan.

- A legjobb barátnőd vagyok, azt hittem ennyit megérdemlek. Lehajtotta fejét, a körömlakkját kezdte kapirgálni.

- Nem meséltem … még.. erről. - most volt itt az ideje, hogy elmondjam neki. - Csak hallgass végig jó?

Bólintott.

-Ismerem Justin Biebert. – éreztem ahogy arcom lángba borul és szívem egyre gyorsabb ütemet diktál.

Felröhögött. –Mindenki ismeri.

- Nem, személyesen. – szinte hallottam ahogy koppan az álla. Levegőt is elfelejtett venni. Értetlenül bámult rám, mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan folytattam. – 13 évesek voltunk. Pontosan négy éve. Nyáron. Elutaztatok Németországba az egész szünetre. Emlékszel? -Újra csak bólintott. – Egyik nap anyáék kivittek a strandra…És.. ő is ott volt meg Ryan. Tök véletlenül ismertük meg egymást..- töm érdeknyi emlék eszembe jutott róla. Elmosolyodtam. Szemembe könnyek szöktek. – Életem talán legszebb nyara volt- suttogtam mosolyogva. – Három hónapig itthon volt. Szinte minden napot együtt töltöttünk. Akkor még nem tekintettem rá úgy.. nem volt az a sztár aki most a tévékben.

- Mi történt?

- Augusztus vége fele a strandról jöttünk haza. Anya előre szaladt a boltba. Justin..elvette a táskám. Mire én elkezdtem ,hogy nem fél-e hogy melegnek nézik. Emlékszem ahogy elmosolyodott. Olyan csodálatos volt. Aztán azt mondta. Nem hiszi, hogy ettől a táskától melegnek nézik. Sőt.. – elhallgattam. Egyáltalán nem nagy ügy így visszagondolva, de akkor az volt. Fájt.

-És?

- ÉS rosszul esett. Úgy gondoltam, hogy nem szereti azt aki vagyok. A legjobb barátom volt azon a nyáron és erre kiderül, hogy ő ezt gondolja rólam. Próbálta megmagyarázni, de túl makacs voltam, nem hallgattam meg, nem haragudtam rá, egyáltalán nem. Csak tudtam ,hogy minek is barátkoznánk tovább amikor ilyen élete van és gyűlöli ahogy kinézek. Elhidegültem tőle. –Tudom, hogy hülyeséget csináltam akkor, azzal, hogy hagytam elmenni..de így jobb volt neki is. Vagyis csak neki.  

- Nem érted. Láttam az arcán, hogy sajnálja, de komolyan gondolja. Ez volt a véleménye. De nézz csak rám. Most is farmert hordok inggel és deszkás cipővel.

- Gyönyörű vagy Ronnie. És ez vagy te. Senki se akarjon megváltoztatni.

Néma csendben ültünk, majd beindította a kocsit és elindultunk.

- Ezért kerülitek egymást Ryannel.. ugye? Justin miatt! És ezért utálod, ha róla beszélek.

Ryan csak még jobban megnehezítette. Bármikor rá néztem eszembe jutott és olyankor a síró görcs tört rám.

- Sajnálom, hogy nem mondtam el. Csak annyira mániákus vagy és..

- Felejtsük el, nincs kedvem veszekedni. Ja.. és nyugodtan elmehetünk a koncertre, nem hiszem, hogy annyi ember között felismerne.

Na ez egy pofonnal felért.