7. A legnagyobb dolgok, akkor történnek mikor nem is számítunk rá..

ÚÚÚÚÚÚÚÚÚristen!
igen tudom rég volt...2 hónapja..és ezermillióbocsánat..de nem fogok magyarázkodni..
..holnaptól szünet:)
úgyhogy hoztam egy részt..mondjuk nem tudtom ki olvassa még..
nem nagyon lett átjavíttva meg semmi..csak gyorsan feldobtam..tényleg NAGYON SAJNÁLOM!♥






 

-Háló? – vettem fel telefonom nagy kapkodásban.

- Itt vagyok. – csicseregte vidáman Arie.
- Hol itt? –álltam meg hirtelen.
- A házatok előtt! El fogunk késni.. kifáradnál?
-De..- kezdtem volna, mikor a vonal megszakadt. Letette.
Gyorsan belebújtam a fekete Conversembe, magamra kaptam a kabátom, majd a táskám. Az ajtót gyorsan bezártam és kirohantam a kapun. Arie közvetlenül a kerítésünk mellett állt. Nem értettem, hétfőnként mindig egyedül járok suliba. Louisnak mindig focija van kora reggel, Arie pedig mindig hétfő reggelente szokta a képeket összevágni. Ő az iskolaújság fotósa.
-Na jó, mi folyik itt? És egyáltalán hogy-hogy jössz suliba? – utaltam bekötözött lábára. szerencsére nem tört el, „csak” kificamodott.
- Azért mert lesántultam, nem fogok otthon maradni. És mert ma nem akartam hogy egyedül kelljen menned.
Keresztbe fontam magam előtt karjaimat. –Mi lesz ma?
Arie lesütötte szemeit, mint aki rossz fát tett a tűzre. Ilyenkor hasonlított egy három éves kislányra.
-Ryan azt mondta, Justin ma bent lesz a suliban.
Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne legyek rosszul. Szívem egyik pillanatról a másikra őrült tempóra váltott. – Mi..miért?
-Azt nem mondta el.
Bólintottam. - Oké. Felőlem azt csinál amit akar. – válaszoltam nem törődöm stílusban. Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz, de Arie se szólt, csak mosolyogva kézen fogott és a suli felé kezdtünk gyalogolni.

 Délután 14.00

Ahhoz képest, hogy az egész napot végig idegeskedtem, semmi sem történt. Persze azon kívül, hogy az egész iskola meg volt őrülve és egyszer találkoztunk. Ha ezt találkozásnak lehet hívni.

Pont a szekrényemnél pakolásztam, amikor ő az igazgatói irodából lépett ki. Rám nézett, gyomrom egyből megremegett és egy pillanat alatt, ezermillió képen fogalmazódott meg bennem, mit is mondhatnék neki, de mikor megszólaltam volna egyszerűen - köszönés nélkül - elsétált mellettem.

Kínos…
Legszívesebben bőgve rohantam volna hazáig, viszont még volt két órám ezek után.
Most meg Ariet várom, akinek el kellett mennie bepótolni a reggeli kimaradást.
Épp a könyvemet csuktam össze, mikor valaki nekem jött hátulról. Felvont szemöldökkel fordultam meg.
Ledermedtem. – Bocs- nyögte ki Justin.
Na most én fordultam volna meg, ha nem kapja el a csuklómat és szorít rá. Gyengéden visszahúzott és kényszerített, hogy szemébe nézzek.
Ahogy megláttam a mélybarna szempárt, minden gondolatom elveszett, csak ő volt. Annyi mindent szerettem volna a tudtára adni, hogy mennyi mindent rosszul csináltam és hogy elmondhatatlanul sajnálom és..
A fergeteges pillanatunkat, Justin telefonja zavarta meg. Elengedte kezem, majd idegesen kotorászni kezdett a farzsebében.
Előrántotta - gondolom a legújabb - iphone-át és egy laza mozdulattal kinyomta.
- Beszélhetnék?
- Öö oké, persze.
- Tegnap félbe maradt a beszélgetésünk és.. – láthatólag nem találta a szavakat, én meg nem tudtam erre bármit is mondani. – Egy ideig a városban maradok.
Bólintottam. Ez most rám nézve jó vagy rossz?
 Egyik részről hihetetlen nagy öröm uralkodott el rajtam másrészről pedig eléggé megijesztett ez a kijelentése.
- Figyelj, Ronnie szeretném helyrehozni kettőnk között a dolgokat. Ez nélküled nem fog menni.
- Nézd, Justin neked semmit nem kell helyrehoznod.
- Nem? – kérdezte meglepetten.
- Nem.
- Remek – tapsolt egyet idegesen, majd megfordult és kilépett a suliból.
Elkeseredetten néztem távolodó alakját. Mért kell mindent félreérteni?? Miért akarok utána kiáltani? Miért akarom azt hogy ne haragudjon és legyen miden a régi? De hát, hogy is kérhetném ezt??
Hogy nem tudom azóta is kiverni a fejemből? Miért?
-Sajnálom.
Jött mögülem egy vékonyka hang. Ajkamra elkeseredett mosoly szökött. – Nem számít. – suttogtam halkan.
-Öhm vannak dolgok amikről nem is tudhatnék.., de fontos vagy neki. – mosolygott Arie, miközben megfogta karomat.
- Kérlek, ne mondj olyat ami nem igaz.
- De..
- Nem érdekel - ráztam a fejemet hitetlenül. – Holnapra sok a tanulnivaló, menjünk.
Arie lemondóan bólintott, miután tudomásul vette, semmi kedvem erről beszélni. - Egyébként hogy ment? – torpantam meg hirtelen.
-Jól – mosolygott. – Jenna üzeni, hogy holnapra hétre gyere be. Át akarja nézni a cikked, bár szerintem még úgyis felhív.
- Alig várom. – mondtam, mire mindketten felnevettünk.

Kedd 07.15

Tényleg tök jó dolog kora reggel azt hallgatni, hogyan üvöltik le a fejedet a helyéről. Nos, Jenna nem kímélt. Rendesen kiosztott, de mi mást is várhattam volna tőle.

-Ezek sem jók.. mond, mi van veled? Mint egy holtkóros bevonszolod magad az iskolába és kész. Így nem lehet dolgozni, ki foglak rakni! Szedd már össze magad!
- Nem rakhatsz ki! – háborodtam fel. Mivel ez azért mégis túlzás. Jenna csak helyettes. Bálint a vezetője a suli újságnak.
- Elintézem. - vonta föl szemöldökét.
Oké. Ezt viszont nagyon is elhiszem. – Na, szóval – kezdte nyugodtan aztán, mint egy eszelős üvöltő módba váltott. – Mi a fészkes bajod van?
-Hát..
-Ugyan kérlek, csak azt ne mond, hogy az énekes pacsirta.
- Honnan? – pislogtam döbbenten.
- Az egész iskola tudja, édesem! Na, holnapra kérem normálisan az állatvédelmi cikket! És ha már itt tartunk, neked kell megcsinálnod Justinnal az interjút is.
- Mi.. mi van? – ha az előbb döbbent voltam, akkor a mostani állapotomra nem létezik semmilyen kifejezés.
- Ronnie, az isten szerelmére ne legyél már ennyire értetlen! A farsangi bálon az a szerencsétlen lesz a fellépő. Gőzöm sincs ki találta ezt ki vagy, hogy honnan a búbánatból kerítették, hogy őszinte legyek nem is ér..
- Jenna a lényeget!
- A lényeg az, hogy készítesz vele egy riportot, csak tegyél fel kérdéseket, amire válaszolhat. A pattanásos fejű kortársainkat úgyis minden érdekli vele kapcsolatban. – rántott vállat.
- De Jenna én.. kérlek..
- Mivan? – nézett rám.
- Nem kaphatná más?
- Nem.
- És mégis hol csináljam? Direkt bejön a suliba, vagy mi?
- Dehogy, ez a te gondod.. old meg!
- De..
- Most pedig leköteleznél, ha végre kifáradnál. Dolgom van.
- Angolunk lesz. – néztem rá furán. Ám amikor gyilkos pillantást lövellt felém, úgy éreztem ideje távoznom.

Az újságtól kilépve, Daniellel futottam össze. Már abban a pillanatban levert a víz mikor megláttam. –Rien!

-Ne hívj így!
- Pont téged kerestelek.
- Hát megtalál. – fontam keresztbe karjaimat. – Mit akarsz?
- A hétvégén jó horrort adnak a mozikban, gondoltam elmeh..
Meg se vártam, hogy befejezze már is közbevágtam. – Nem!
- De..
- Nem!
- Jó, még mindig nem teljesen értem mi bajod, úgyhogy elmagyarázhatnád!
Felnevettem. – A bajom? Daniel, szakítottál velem úgy egy hónapja, rémlik?
-De, nem tudom miért tettem, nem gondoltam át teljesen a dolgokat és… én.. még mindig… szeretlek!
- Megható, de szánalmon kívül már semmi mást nem érzek irántad.
- Ezt te is tudod, hogy nem így van!
- Hagyj békén Daniel!
Kérésemet figyelmen kívül hagyva, visszarántott magához. Szája vészesen közel volt enyémhez. Hirtelen a lélegzetem is elakadt. Előtört minden.. a sok gyönyörű pillanattól kezdve a szörnyű szenvedésig..Minden.
-Szeretlek Ronnie! – suttogta és egyre közelebb hajolt..Mért van az az érzésem, hogy nem csak egy puszit akar?
- Daniel.. –nyögtem, de késő volt. Lecsapott, a döbbenettől egyszeriben reagálni sem tudtam, aztán mikor hajamba túrt és közelebb vont magához, megtörtem. Visszacsókoltam. Gőzöm sincs mi ütött belém, de nem tudtam elszakadni. Valamiért szükségem volt rá…A hasam megremegett, bár biztosan tudom, hogy nem érzek Daniel iránt már szerelmet..
ÉS mégis egymásba kapaszkodva csókolózunk a suli folyósólyán…
Aztán.. ez éles hang szakított félbe, amint a nevemet kiálltja. – Normális vagy?