5.Rész /Viszont nem látott ismeretlen ismerős/

Jó Olvasást!♥

nirako

-A jegyek elképesztő drágák. Nekünk erre most egy fityingünk sincs és tudod jól, hogy a szüleink nem fogják fizetni! Ez nagyon fontos nekem, mindig lemaradtam róla eddig és erre most el szeretnék menni!
- Megoldjuk. –néztem rá csücsörítve. Barátnőm megforgatta szemeit.
Mindkét kezemmel arcához nyúltam és mosolyra húztam. Felnevetett. - Annyira idióta vagy!
- Köszönöm. – húztam ki magamat büszkén. - Na befelé.

Leültünk az egyik padra és felhúztuk a korcsolyákat. Ma este szórakozni fogunk és ebben semmi se gátolhat meg. Na jó talán a Startfordi hideg, de még az is kibírható.
Február elseje van és szombat. Ilyenkor szinte az egész város itt van. Évek alatt hagyománnyá vált.
Még egy utolsót szorítottam korcsolyám fűzőjén. Felpattantam. Tekintetem bajlódó Arie-ra esett.
-Mond már meg nekem, hogy-hogy lehetsz ilyen béna? - Vágtam unott fejet.
- Mondtam már hogy rendes vagy? – pillantott fel idegesen. Folyt rólam a víz, így leguggoltam és rántottam egyet a korcsolyája csatján. Arie elhűlve bámult.
Az összes télen kint vagyunk - lényegében itt élünk- nem tudom megérteni, miért vacakol vele állandóan ennyit.
Felkaptam a táskáinkat és a ruhatárhoz igyekeztem.
Miután megkaptuk a bilétát már a jégen is voltunk.
A zene hangosan szólt. Fények világították át a sötét eget.
Imádtam korcsolyázni, annyira jó hangulatot adott, főleg este.

Rengetegen voltak, szinte alig lehetett mozdulni. Gyorsan végig pásztáztam a terepet. Több osztálytársam is viháncolva korcsolyázott el előttem, majd feltűnt a láthatáron egy eléggé nem kívánatos személy.
Villám sebességgel  rántottam be magunkat a tömeg belsejébe.
- Mi van? – üvöltötte túl a zenét Arie.
- Itt van Daniel és Adam. Suttogtam kétségbeesetten.
Vállat rántott. – Mit vártál? Mindenki itt van..


*Másfél órával később.


-Anya volt, azt kérte menjek a büféhez. Megleszel?
- Persze menj csak. Kiittam a maradék forró kávét – tudniillik kávé függő vagyok- , az üres dobozt pedig a kukába hajítottam. A korlátba belekapaszkodva másztam vissza jégre. Gondoltam megyek még pár kört, hamarosan úgyis indulunk.
Mosolyogva süvítettem a pályán. Csak róttam a köröket.
Apa tanított még három évesen korcsolyázni, azóta a szenvedélyem, bár csak hobbiként űzöm. Sosem jártam tanárhoz.

Már vagy fél órája csúszkálhattam, de Arie sehol nem volt. Folyamatosan a pálya szélét figyeltem.
Valami nagyon gyanús itt nekem. Most hogy így belegondolok, hol van Ryan?
Hisz úgy volt, hogy találkozik Arie-val.

Kétségbeesetten fékeztem le, ám arra nem számítottam, hogy állnak is előttem.
A kék sapkás srác –akibe belementem- előre zuhant én meg telibe rá estem.
Csuklómmal próbáltam tompítani az ütközést, amiből annyi lett, hogy hangos roppanással adta meg magát kezem. A fájdalomtól kissé felsikoltottam.
Soha nem estem még el a jégen. Legalábbis eddig.

-Úr isten – szólalt meg az alattam fekvő, rekedtes hangon.
Pirulva legurultam róla és talpra ügyeskedtem magam. Senki se figyelt fel ránk.
Csak egy átlagos esésnek számított.
A jégen fekvő srácra néztem. Arcát nem tudtam kivenni.
Mellettünk álló öhm..alak(?) röhögve nyújtott neki kezet. Gondolom a haverja.
Lehúztam a kesztyűm, majd kezemet kezdtem vizsgálgatni. Nagyon fájt és be is dagadt, remek. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam itt helyben. Nem bírtam a fájdalmat, a legkisebb karcolás ki tudott készíteni és hogy utolsó perceimként fogjam fel. Enyhén hipochonder vagyok.

-Nagyon vicces, tényleg. – morgott a kék sapkás, haverjára.
- Ne haragudjatok, nem figyeltem. Néztem bűnbánó fejjel. Megakartam fordulni, de ekkor megszólított.
- Jól vagy? – Ez a hang.. Nagyot nyeltem, hirtelen beugrott egy emlék kép.

-Justin hagyjál már! – röhögve ugrottam ki karjai közül. Támadó állásba álltam. Vigyorogva nézett rám.
-Előlem nem menekülhetsz. – kacsintott ravaszon, majd egy lendülettel felém ugrott, karjaiba kapott és szó szerint bevágott a medencébe.
Mikor feljöttem a víz felszínére Justin vigyorgó képével találtam szemben magam.
Ha ő így akkor én is.
Lebuktam és eljátszottam a fuldokló alanyt. Tudtam, simán beveszi, hogy begörcsölt a bokám.
Csobbant mellett a víz, majd két kar megragadott és felrántott.
- Ronnie! Jézusom…Jól vagy? Hallasz engem? Ijedten rázogatott, mire kinyitottam szemeimet és a képébe röhögtem. Jól esett látni, hogy aggódik. Testemet melegség járta át.
Elengedett. Talpamat elraktam a medence aljára és röhögve figyeltem.
Döbbenten nézett vissza rám.
-Szerinted ez vicces? – hangja ostorként csattant. – Azt hittem komoly bajod esett!
- Na már... Biebs. – bújtam hozzá, mint egy doromboló macska a gazdájához. – Nem vagy vicces. – ölelte át vállamat.

- Jól vagy? –térített vissza a valóságba.
Megdermedtem. Ez nem lehet, egyszerűen ilyen nincs. Nem létezik ekkora véletlen!
Erőt vettem magamon és megfordultam. Ledermedve néztem végig rajta.
Fekete korcsolya, fekete csőnadrág egy kabát és az említett kék sapka, amely gondosan takarta füleit. Pár barna haj tincse rakoncátlanul bukkant elő.
Rengeteget változott. Az egész arca markánsabb és férfiasabb lett, a hangjáról már nem is beszélve.
A szemét legutoljára hagyva, néztem bele. Abban a pillanatban megéreztem.
Végem volt, az eddigi négy év alatt felépített „munkám” mit sem ért, ezek után.
Fájdalmasan szakítottam meg a szemkontaktust.

- Jól vagyok –suttogtam leszegett fejjel.
-R.. -Ryan-re kaptam a szememet. Gyilkos tekintettel néztem rá. Megértette.
Döbbenten, de csendben maradt. Nem akartam, hogy rájöjjön ki vagyok. Nem akartam, hogy bármi közöm is legyen hozzá.

Ő haverjára nézett, majd vissza rám.

-Ismeritek egymást? –Sejtettem. Fájdalmasan fölsóhajtottam.

- Az..izé..osztálytársam.

Justin rám nézett. Lemondóan bólintottam ezzel alátámasztva Ryan hazugságát. – Nekem most mennem kell. Sziasztok!

Válaszukat meg sem várva indultam el kifelé. Nem tudtam tovább vissza tartani. Sós könnyeim előbújtak ezzel eláztatva egész arcomat 

Justin szemszöge:

-Hogy hívják? – néztem a lány után. Túlságosan ismerős volt. Az egész arca, a hangja. Határozottan tudom, hogy hallottam már ezt a hangot csak azt nem tudom hol. Először azt hittem, ő az. De ez nem lehet. Neki, gyönyörű sötétbarna haja volt, ennek a lánynak pedig vörös. Ez még csak nem is lenne akkora akadály, de ő sosem festette volna be a haját. Mindig is természetes volt. Azt hiszem azért is fogott meg annyira akkoriban.

- Haver ..az a helyzet..

Ryan idegesen nézett körbe. Túl Jól ismeretem ezt a nézést, valamit el akar hallgatni. Már épp azon voltam, hogy megzsarolom, mikor valaki megérintette vállamat. Kíváncsian fordultam meg, Ryan megelőzve engem pacsizott le az előttem állókkal.

-Ők itt az évfolyamtársaim. Adam és Daniel, két éve költöztek a városba. Gondolom ezzel akart utalni, hogy nem ismerhetem őket. – Skacok ő itt legjobb haverom Justin. Az említettek szeme egy pillanatra elkerekedett, majd a közelebbik álló asszem Daniel megszólalt. – Mi csak láttuk, hogy az imént Ronnie-val beszéltetek.

Úgy ahogy voltam lefagytam. Mit mondott? Ez nem lehet. Vele? Állkapcsom megfeszült, ideges morgás tört föl mellkasomból. Mindenem remegett a visszafojtott dühtől, fájdalomtól. Mérhetetlenül fájt. Hagytam elmenni – megint- életemben az egyik legfontosabb személyt. Még így is az volt.. Hogy lehetséges ez? Hogy nem ismeretem fel? Hogy lehettem ekkora balfék?

Ronnie szemszöge:

Ágyamról ülve figyeltem ahogy barátnőm lábával becsukja az ajtót, majd felém veszi az irányt.

-Nem kávét hoztam,most még csak az kéne. Elvettem tőle a bögért és inni kezdtem. Nem érdekelt, hogy a tea szét marja az egész számat, sőt, kifejezetten jól esett ezt érezni.

-Vigyázz! Tűz forró!

-Nem baj. -suttogtam. Majd tovább ittam. Arie körbetekerte magát az egyik takarómmal, kezébe vette bögréjét, majd miután végleg elhelyezkedett rám emelte szemeit.

Tudtam mit szeretne, én pedig belekezdtem a véget nem érő mesélésbe, valamint életem egyik legrosszabb és leghosszabb éjszakájába.





Ha tetszett hagyj egy komit, ha nem akkor is. Kérlek! Nagyon sokat jelentene:)